Civilek nyújtanak segítséget a magyar pályaudvarokon rekedt menekülteknek

Kaotikus és drámai jelenetek közepette ezrek menekülnek a háború és üldöztetés elől Európába a menedék reményében, ám Magyarországon áthaladva közülük sokan a budapesti pályaudvarok kétségbeesett foglyaivá válnak. A magyar civil társadalom képviselői a legkülönfélébb módokon próbálnak segíteni a menekülteknek – Kováts András és az általa irányított civil szervezet, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület például a helyszínen nyújtott tanácsadással veszi ki a részét a munkából.

Miért ragadnak a budapesti pályaudvarokon a menekültek? Ön mit tapasztal a helyszínen?

Azért rekednek ilyen nagy számban a pályaudvarokon, mert nem kapnak egyértelmű tájékoztatást a rendőrségtől, illetve a menekültügyi hatóságoktól. Napról napra változik a helyzet, de senki sincs a legfrissebb információk birtokában, és ezt a kaotikus helyzetet a hatóságok egymásnak ellentmondó közleményei hozták létre. Egyik nap megengedik, hogy vonatra szálljanak az emberek, és akkor mindenki rohan a pályaudvarra, másnap azonban leállítják az összes vonatot, és senki sem tud továbbutazni.

Egyáltalán hogyan kerültek ide?

Naponta körülbelül 3.000 menekült – főként szírek és afgánok – lépi át a szerb-magyar határt, legtöbbjük gyalog, hogy elkerülje a hivatalos határátkelőhelyeket. Illegalitásba kényszerülnek, mivel nincsenek érvényes úti okmányaik. Amikor belépnek Magyarország területére, a rendőrség feltartóztatja őket. Ha jogosultak arra, hogy menekültjogot kérjenek, a menekültügyi hatóságok átveszik az ügyüket. Az esetek többségében egyszerűen utasítják őket, hogy melyik menekülttáborba menjenek. Ez az a pont, amikor a legtöbben a vasútállomásokon kötnek ki, ahonnan Németországba vagy Ausztriába igyekeznek továbbjutni. Miután ugyanis szabadon engedik őket, ahelyett, hogy a túlzsúfolt menekülttáborokba mennének – amelyek jószerivel be sem tudnák fogadni őket –, inkább az azonnali továbbutazás mellett döntenek.

Hogyan reagálnak a magyarok az egyre növekvő menekülthullámra?

Amikor tavasszal az egész elkezdődött, a civil szervezetek azonnal a helyszínen voltak. Újabban több segélyszervezet – ahogy a Migration Aid elnevezésű ernyőszervezet is – az önkormányzat által kijelölt tranzitzónákban mozgósította sorait. Elosztóhelyeket állítottak fel, ahol étellel és más alapvető szükségleti cikkekkel látják el a menekülteket. A helyzet igencsak hektikussá tud válni, és rengeteg múlik a külső tényezőkön, például az időjáráson vagy azon, hogy éppen mennyi adomány fut be. Néha rengeteg az étel, máskor meg nem elegendő. Az utóbbi két hét új fejleménye, hogy rendszeressé vált az orvosi ellátás, és mindig akad orvos, aki a sürgősségi eseteket el tudja látni.

Az utca embere akkor kezdett aktivizálódni, amikor a probléma látványossá vált: számos anonim pénzadomány érkezett, sokan pedig egyszerűen csak vizet hoztak vagy ételt. A legmeghatóbb az, hogy mindenféle ember jön segíteni: családok, idősek, tinédzserek, üzletemberek – van, aki vizet hoz, más egy zsák ruhát. De semmire nem lehet biztosan számítani, az uralkodó érzés a bizonytalanság. Azok, akikben erős a menekültekkel szembeni ellenérzés, zaklatják őket, és hátráltatják azokat, akik segíteni próbálnak nekik. Noha nyílt erőszak nincs, a helyzet feszült és minden pillanatban változik. A csempészek zavartalanul működnek, mobiltelefonokat osztogatnak, telefonszámokat, kapcsolatokat adnak-vesznek, vonatjegyeket árulnak, embereket vagy csoportokat kalauzolnak taxikhoz vagy mikrobuszokhoz – és mindez a nyílt színen zajlik, mindenki szeme láttára.

A szolidaritás spontán megnyilvánulásai engem is reménnyel töltenek el, de vajon ebből fakadóan megjelent-e egy szervezettebb igény egy fenntartható megoldás iránt?

Az embereket szerintem különböző dolgok motiválják, de a legerősebb hajtóerő minden bizonnyal az emberség és az emberszeretet.  A küszöbünkön toporgó családok éhesek, szomjasak és teljesen elveszettek – természetes, hogy az emberek segíteni akarnak. De sokan azért csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz – ha egyáltalán nevezhetjük annak, hiszen ez nem egy szervezett tevékenység, hanem inkább egy alulról jövő kezdeményezés –, hogy ezzel fejezzék ki tiltakozásukat a kormány politikája ellen, az ellen, ahogyan a helyzetet kezelik. 

A legfontosabb üzenet az, hogy a civil társadalom végzi el azt a munkát, amire a kormány nem hajlandó; tehát az állam helyett dolgozunk.

A rászorulók megsegítésén túl milyen változásokra van szükség a kormánypolitika szintjén?

Ironikusan hangzik ugyan, de nekünk ma Magyarországon azért kell harcolnunk, hogy a kormány ne változtassa meg migrációs politikáját, mivel a közelmúltban bevezetett változások egytől-egyig negatívak voltak. A menekültekre, migránsokra vonatkozó törvények egyre inkább megszorító, korlátozó jellegűek, és mi igyekszünk ezt a trendet megállítani.

A jelenlegi menekültügyi rendszer kapacitását meg kell növelni. Több épületre, több férőhelyre, nagyobb személyzetre van szükség. Csak számbeli különbségekről beszélünk, ehhez nem kell törvényeket vagy szabályokat módosítani.  Aggasztó, hogy a kormány mennyire nem látja el alapvető kötelezettségeit. Ahelyett, hogy több pénzt folyósított volna és a szervezeti kapacitás növelésére koncentrált volna, megszorító intézkedéseket léptetett életbe és mindenféle jogi és fizikai akadályt gördített azok útjába, akik egyértelműen védelemre szorulnak.

Magyarországtól eltekintve hogyan látja a többi EU tagállam felelősségét?

A probléma természetesen egész Európát érinti. A legtöbb EU tagállam – Németország és még pár ország kivételével – igyekszik hárítani a felelősséget. Az Európában jelenleg érvényes menekültügyi rendszer nem az egyenlőségen és törvényességen alapszik.

A bűnbakkeresés helyett egy sokkalta összehangoltabb rendszer létrehozásával kellene próbálkoznunk, ugyanis a jelenlegi rendszer hiányosságai és merev szabályai azok, amik csalásra kényszerítik az EU határaihoz érkező embereket. A menekülteket nem korlátozni kell, hanem meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy szabadon eldöntsék, hol akarnak élni, és melyik társadalom jólétéhez kívánnak hozzájárulni.